(Mole/CLS)
Yonderboi, azaz Fogarasi László elkészült harmadik albumával: a Shallow And Profound retrós-nosztalgikus kelet-európai downtempo tájképe és az eklektikusabb, modernebb, dalközpontúbb Splendid Isolation után most a Passive Controlt még inkább letisztult szerkezetek és igazi (még ha nem is teljesen szabályos) popdalok jellemzik – és elődei egy óra körüli játékidejével szemben alig 42 és fél perc alatt véget is ér. A lemez közreműködőiről és részletes dallistájáról elsőként itt a Recorderen számoltunk be (45 másodperces dalrészletek kíséretében), és most itt olvasható az új album kapcsán az első kritika is – melyet szeptember 9-én pénteken reggel 8-kor követ az első interjú, majd pedig az alkotó számra számra haladó kommentárjai.
Az 1980-as születésű dalszerző-zenész-producer, aki mindegyik lemezét más évtizedben adta ki, mind hivatalos időszámításunk, mind saját életkora szerint (az elsőt a XX. század utolsó évében, 2000 legelején még tizenévesen, a másodikat a húszas évei közepén 2005-ben, a 2011-es harmadikat már harminc fölött), a Recordernek adott interjújában „a Shallow And Profound a gyermek, a Splendid Isolation a férfi, és a Passive Control a nő” mondattal foglalta össze a trilógiává kerekedett sorozatot. Mindezt az énekhangok is tükrözik: míg az első lemezen szereplő Kutzora Edina mellé a másodikra férfi énekesek is érkeztek Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven) és Poniklo Imre (Amber Smith) személyében, addig az új albumon ismét csak egyetlen női énekhang viszi végig a hallhatót, egy MySpace-en megismert huszonéves lány, a német Charlotte Brandi hangja.
Az előző lemezhez a kapcsolódási pontot a Legendary Pink Dots frontembere, a brit Edward Ka-Spel jelenti: a Splendid Isolation album krisztusi záróbeszéde után most a Passive Control két és fél perces nyitányában, a Sustainable Developmentben is ő hallható egy egyre emelkedő, majd hirtelen lecsapódó monológgal, amint egy 1995-ös LPD-dalszövegét (A Velvet Resurrection) értelmezi át. A vidám kontrasztként következő, kolompszerű hanggal színezett I Am CGI egyszerre napfényes baleári és hűvös északi idilljével némiképp a norvég Röyksopp világára emlékeztet, majd e kétszámos felvezetés után – szintén skandináv hangulatoknál maradva – a She Complainsben megérkezik a fentebb említett női vezérhang is. Charlotte sok mindent tud a finom folkos beütésű popénekléstől (a Paint Hunting On The Wall című szellős, gitáros popdalban, illetve a vonós nyitánnyal és női kórusvokálokkal operáló Come On Progenyben) a soul-dzsessz hangulatokon át (a Synchronicity lassú funk balladájában) a Knife/Fever Ray-énekesnő Karin Dreijer vezette skandináv női elektro-pop mezőnyt jellemző hűvös modernségig (a már említett She Complains mellett a még slágeresebb és táncosabb beharangozó kislemezdalban, a Brighter Than Anythingben is). A köztes instrumentális számok (a némi Yonderboi-dünnyögést tartalmazó Roast Pigeon, a Kate Bush zenei megoldásait asszociáló egzotikus Mono De Oro és a hiphopos Inexhaustible Well) is kellően ötletgazdagok, a keringőritmusú záró felvétel, a Mennyei napok című filmből vett gyereknarrációt tartalmazó After The Snap pedig egyszerre kapcsol vissza a második albumhoz (annak Before You Snap című számához) és az első („gyermek”) lemezhez – és zárja kerekre a trilógiát.
9/10
Déri Zsolt
